Én, és az általam magas röptűnek hitt közhelyeim. Ugye, milyen idegesítő vagyok? 🙂
Vagy talán nem, hisz annyira rég hallottatok már felőlem bármit is, hogy abban sem vagytok biztosak, élek-e még.
De ne aggódjatok. Semmi bajom! Sőt. Talán jobban elememben vagyok, mint eddig bármikor.

Ami a hozzáállást, és a hétköznapokat illeti, azt igazából azért írtam, mivel tényleg elgondolkodtató, hogy az életünkben bizonyos dolgokhoz való viszonyulás mennyire meghatározhatja a hangulatunkat, és ezzel a napunkat.
Persze, amikor épp olyan helyzetben vagy, hogy minden kilátástalannak tűnik, az olyan derűs kijelentések, mint amiket tőlem olvasol, aligha segíthetnek.
Ám én mégis azt mondom, hogy akkor is érdemes próbálkozni, ha legszívesebben mindent feladnál. Mondani könnyebb, mint megtenni, de ha sikerül, akkor meglesz az eredménye.

Ma olvastam egy regényt (Darvas petra Ikrek Mágiája) című könyvét, ahol szó volt a jó pillanatokról, és arról, hogyan is éljük meg azokat.

Eddig is támogattam azt a felfogást, miszerint a jót éljük meg, amennyire csak lehet, a rosszat pedig éljük túl, ahogy tudjuk.
Még engem is meglepett az a motiváció, ami Petra írásának abból a számomra kedves jelenetéből áradt.

Azon tűnődöm, mi lenne, ha létrehoznék egy kategóriát a weboldalamon életfilozófia név alatt, ahol az ilyesfajta gondolataimról írok. Hmm, ki tudja, mi lesz még.

Mindenesetre, ahogy fentebb már szót ejtettem a jóllétem felől, igen, jól vagyok. Néhány hete úgy döntöttünk Emivel, ismét megpróbáljuk a kapcsolatot, hátha.
És eddig úgy tűnik, működik a dolog. Mégis csak jó ez így, hogy mindketten tesszük, amit kell, és amikor tudunk, akkor találkozunk.

Továbbtanulás, iskola

A szoftverfejlesztői suli, ahová érettségi után menni szerettem volna továbbtanulni, sajnos nem jött be a matek miatt.
Ennek ellenére minden esély megvan rá, hogy megszerezzem azt a tudást, amire annyira vágyom, és még egy rendszergazdai végzettséget is a magaménak tudhatok, ha úgy alakul a jövőm.

Ami most elsődleges pprioritást élvez, az az érettségi.
Őszinte leszek, nem fektetek bele elég időt. Kisujjból meg tudnám csinálni az egészet, de lusta vagyok. Aki ismer, az tudja rólam, hogy ami nem érdekel, azt nem csinálom, vagy csak épp hogy. 🙂
Meglesz azért, ehhez nem fér semmi kétség, bár az angoltól tartok kicsit. Ha megfogadom némelyik ismerősöm tanácsát, hogy ne próbáljak meg annyira választékosan beszélni, mint magyarul, akkor azzal sem lesz gond.

A könyvem

A könyvemet, a hatalom mestereit most parkolópályára teszem, és talán nyáron befejezem. Egy kicsit zavar, hogy lassan már két éve dolgozom a kéziraton – és anagyja már kész is van, de még nem látta az olvasóközönség.
na sebaj. Jó munkához idő kell, a rosszhoz pedig még több.
Ami ugyancsak, mint sok más ilyen, és ehhez hasonló mondat nem igaz.

Munka

Nem mondhatnám, hogy van mire panaszkodnom. Végre már van mit csinálni – egy-két hete dossziékat, papír mappákat hajtogatunk, előtte pedig képeslapokat csomagoltunk.
Az biztos, hogy egy-két évnél tovább, amíg meg nem szerzem a programozói, és a rendszergazdai képesítéseimet, nem fogom ezt csinálni.
Viszont a pénz mellett, amit egyelőre egész soknak érzek, van még egy új előnye is annak, hogy ilyen, látszólag egyszerű, és unalmas feladatokat csinálok négy órán keresztül.
A tudás. Egész pontosan arra gondolok, hogy oké, használjuk teszem azt a tollat, merthogy íróeszköz.
De mi van, ha szétesik? Hogy kell összeszerelni?, merül fel bennünk a kérdés, miközben kétségbeesetten bámuljuk az előttünk lévő, atomjaira széthullott tollat, amivel még vagy húsz oldalnyi szöveget kéne lejegyezni.
Úgy hiszem ez a fajta megvilágosodás a cél, amikor rájövünk, hogy tulajdonképp szinte minden tudás hatalom. Nem mellesleg a könyvem ezzel a témával is foglalkozik egy kicsit.

Hogy ennyire késő este már ne ilyen mély értelmű gondolatokon rágódj, hála nekem, elmesélek egy szerintem vicces történetet a munkahelyemről.

Munkahelyi sztori

Mondtam a munkatársaimnak, hogy bizonyos szituációkban nem lennék lány, mivel néha egy-két fiú a nagy érzelmi túlcsordulásában szerintem megölelgetne.
Aztán persze hozzátettem, hogy de fiú vagyok, és hála az égnek nincs a közelemben olyan velem egynemű személy, akinek esetleg bejönnék úgy, szóval nyugodt vagyok.
– Szeretnéd, ha lánnyá tennénk? – érdeklődött vidáman egy női kollégám, akit hívjunk most csak X-nek.
– Nem – feleltem, és elpakoltam a laptopomat a hátizsákomba. – Bár erre tudnék mit válaszolni, de az nem biztos, hogy jó ötlet – tettem hozzá.
Tudtam, hogy X-nek már van barátja, aki épp nem volt ott, azonban én nem szerettem volna problémát, ha netán mégis a fülébe jutna a dolog.
– Mondd csak – biztatott X.
– Ahogy érzed – vontam meg a vállam. Örültem, hogy vette a lapot, ami a poénra vonatkozott.
– Esetleg akkor leszek lány, ha a rajtad lévő ruhákat megkaphatom.
– Az igen! – Szólt bele a beszélgetésünkbe egy másik női kollégám. – Lecsapta a magas labdát!
– Jó – hagyta annyiban X. – Csak haza megyek, és levetkőzöm.
Elvigyorodtam, közben felvettem a kabátom, aztán kinyitottam a fehérbotot, amivel közlekedem.
– Miért nem itt? – kérdezte egy férfi munkatársam.
– Talán mert túl szép hozzá – válaszoltam.

Úgyhogy mondhatom, ide is beilleszkedtem. A munkahelyemre való út már teljesen profin megy, de azért ha felajánlja valaki a segítségét, szívesen elfogadom.
Igyekszem jól hozzáállni a hétköznapokhoz, és a monotonitásban megtalálni a változatosságot, amennyire csak lehet.
Ami mindig ugyanaz, és nem szeretném, hogy más legyen, az Emi. Ha tehetem, naponta találkozom vele egy kicsit, de kétnaponta mindenképp.
Bármi van velem, jól esik, ha elmesélhetem neki, ahogy én is örülök, vagy épp szomorú leszek, ha elmondja, mi is történt vele.

Lehet, holnap szervezünk valami jó programot. Ha nem felejtem el, megosztom veletek.

Hozzáállás kérdése egy hétköznap

Post navigation