Sziasztok!

Képzeljétek, annyira jó élni, hogy el sem hiszitek. Ahogy már korábban is írtam, tízedikén kezdek a melóban, addig pedig a délelőttjeimet a napokban megkapott gimis tételek tanulásával töltöm egyrészt, amúgy meg javítom, írom a könyvem.
Szóval a lehető legjobb minden. Vagy nem.

Amikor ma felébredtem, a tegnap este ötkor történtek úgy csaptak arcul a kegyetlen valós mivoltukkal, hogy először el sem akartam hinni.
Hát megtörtént, gondoltam. Megkaptam a nemleges választ. Ennyi volt az Emesével való kapcsolatomnak.

Hosszú lenne elmagyaráznom, hogy miért is jutott erre az elhatározásra, de a lényeg annyi, hogy nem azért fejeztük be ezt, mivel esetleg kiszeretett volna belőlem.
És még csak nem is egy másik fiú miatt. Tehát efelől nyugodt vagyok, és könnyebben el tudom így engedni őt, viszont egy kicsit mégis hibáztatom, mert nem próbáltuk meg.
De a nem az nem. Ez egyszerű, és világos.

Mondta a pszichológusom, hogy búcsúzzak el tőle szépen, de én inkább elrohantam onnan, és otthagytam kettőjüket, mert azt éreztem, ha akárcsak egy perccel is tovább maradnék, szinte biztosan megpróbáltam volna Eminek könyörögni, hogy folytassuk.
Szóval ebből a szempontból ezt a cselekedetemet sem bánom. Zavar az a töménytelen blogbejegyzés, amiben a közös pillanatainkról írok, ám hiába csinálok bármit, a tökéletességnek az csak egy hamis illúziója lenne, ha a netről eltűntetnék minden vele kapcsolatos dolgot, beleértve a Facebookos képeinket is.
Az emlékeimben továbbra is ott élne, amivel viszont nem tudnék mit kezdeni, és ez talán nem is baj.
Most azt érzem, összedőlt a világom, kész, vége az életemnek, ám tudom, hogy egyszer minden rendbe jön majd.
Az előző kapcsolatomnál, ami egyúttal az első is volt, ugyancsak hasonlóképp éreztem magam, azonban ha visszanézek, motivációképp látom, hogy azt is sikerült túlélnem.

Amivel én túl tudok lépni a rossz dolgokon, az az, ha sokat nevetek – az interneten pedig erre van is mód.
Hogy Emese hogy fogja feldolgozni ezt, az egy nagyon jó kérdés. Lehet, elmondtok engem mindenféle rossznak, kedves olvasóim, de nem érdekel.
Szeretném őt elfelejteni, és így is fogok tenni.
Ennek a kapcsolatnak az árán rájöttem, milyen fontos a családom, de a legjobb az lett volna, ha mindkettő megmarad.
Na, sebaj. Azt tervezem, hogy február, március körül veszek egy kamerát, lehetőleg olyat, amit fejre is tudok rögzíteni, és elkezdek vlogolni.
Az olyasmi, mint a blog, csak videoanyag. Például megmutatom, hogyan közlekedek stb. A tesóm mondta, hogy érdemes lenne elkezdenem, mert ez jó lehetőség arra, hogy nagyobb ismertségre tegyek szert.
Ha pluszban sikerül kiadatnom a könyvem – jó lenne, ha hamarosan tényleg befejezném, és nem csak mondanám, az csak még jobban növeli az esélyeimet.

Tehát nem adok fel semmit, hiába tűnne ez a legcélszerűbb ötletnek, ami csak létezik.
Helyette találok magamnak új hobbit, ami eltereli a gondolataim, és segít benne, hogy rátaláljak önmagamra!

Nem áltatom magam, fáj, ami ért veszteség, hogy az életem egy szakaszának vége, mert mégis csak nagyjából másfél évről van szó.
De bízom benne, hogy egy szép napon képes leszek az Emesével átélt emlékekre is úgy gondolni, mint azokra, amelyeket a legelső lánnyal kapcsolatban szereztem, akivel együtt voltam.

Nem menekülhetünk se a jó, se a rossz dolgok elől

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?