Írtam az előző bejegyzésben, hogy majd kiderül, mi lesz a kapcsolatommal. Végül arra jutottunk, hogy Emi január hetedikéig kap időt, hogy döntsön, szeretné-e folytatni ezt a kapcsolatot, és annyira jól csinálni, amennyire ez csak lehetséges, vagy inkább elengedi ezt az egészet.
Ezután következett a téli szünet, és ahogy azt sejtettem, az Emi és köztem történtek, a bizonytalanság teljesen elrontotta a kedvem.
Huszonharmadikán lementem a tesómékhoz, de huszonhatodikán már mentem is vissza Pestre, a suliba, mondván azért három nap is elég a jóból. Bár először egy napos projekt volt betervezve, hogy reggeltől estig vagyok velük, de kiderült, hogy a Norbi, a haverom is elmegy az ismerőseihez.
Ezért úgy döntöttem, hogy hosszú kihagyás után én is megkockáztatok egy több napos kirándulást, hogy ne legyek már egyedül a gyermekotthonban.
Úgy mentem oda hozzájuk, hogy jobb szeretnék inkább egyedül maradni a szobámban, és azon keseregni, hogy lehet, vége lesz az Emesével való kapcsolatomnak, és hol szeretni őt gondolatban, hol pedig gyűlölni.
Ez huszonhatodikáig, amíg vissza nem jöttem, bennem is volt (számoltam a napokat, és vártam, hogy véget érjen a tesóméknál tett utazásom még annak ellenére is, hogy azért egy-egy pillanatban jól éreztem magam)).
Végül én lepődtem meg a leginkább, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy huszonhetedike, és én egy kocsiban ülök, úton ismét a tesómék felé.
Jól olvastad, valóban huszonhatodikáig voltam távol, és vissza is mentem akkor a suliba anak rendje s módja szerint.
Egy ideig jó kedvem volt (Norbival elhülyéskedtünk, megittunk egy jó erős kávét), ám huszonhetedikén reggel rájöttem, hogy az eddig oly szeretett, és féltett barátaim, a szobám, és a magányom lettek a legnagyobb ellenségeim.
Ahányszor napokig a testvéremnél, és annak családjánál voltam, aztán visszamentem az iskolába, rövid ideig hiányoztak, de végül visszatért az életem a megszokott kerékvágásba.
Csakhogy, miközben tegnap este örömtől mámorosan feküdtem a most már hatéves unokahúgom szobájában, és úgy éreztem, ott vagyok, ahol a jelenlegi helyzethez képest a legjobb nekem, felmerült bennem a kérdés:
Vajon miért van az, hogy sehol nem jó nekem? Miért érzem ennyire számkivetettnek magam?
Egy idő után mindkét hely (a suliban, és a tesóméknál is nyűgös vagyok), és oda vágyódom, ahol épp nem vagyok.
Aztán persze rájöttem. Emlékeztek, tavaly két hétig a téli szünetben milyen jól éreztem magam?
Bizony, mivel Emivel voltam! Náluk valóban nem számoltam a napokat, mert ott megvolt a kellemes családi hangulat, illetve a barátnőm is velem volt.
Most az a baj, hogy nem vele vagyok, ráadásul kétségek gyötörnek a közös jövőnket illetően. Úgyhogy szerintem nem csoda, ha rosszul érzem magam.
Mindegy, bárhogy nézem, per pill a tesóméknál a legjobb nekem.
A suliban, vagyis úgy mondanám, a gyermekotthonban az zavart igazán azalatt az egy este/éjszaka alatt, amit ott töltöttem, hogy tulajdonképp nem tudtam kivel beszélgetni. Ott volt Norbi, de ő is inkább bekuckózott a szobájába.
Aki jobban ismer, az tudja, hogy nem vagyok valami szociális ember. Azonban nekem mégis társaságra van szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat Emeséről.
Nem hittem volna, hogy egyszer még ennyire fog zavarni. Már csak ezért is jó lesz, ha a lehető leghamarabb megtudom, mit is szeretne.
Tehát úgy látom, most csak ez az egy járható út létezik, vagyis a családom, ha nem szeretnék megőrülni. Ilyenkor látom igazán, mennyire is fontos a család.
Lehet barátnőd, feleséged, de ők elhagyhatnak, elválhattok. Ellenben a családod az mindig melletted marad.
Szóval húsz ezer forintomba fájt a kis mutatványom, de ha ez kell ahhoz, hogy túléljem ezt a hullámvölgyet, ami az életemben keletkezett, ám legyen.
Megígérték, hogy visszakapok tíz ezret, vagyis a felét annak, amit én kiadtam, szóval egész nyugodt vagyok, mert keresem is a pénzt, nem csak költöm.
Most másodikáig fogok a tesóméknál maradni, és megfogadtam, bármi lesz, én akkor is jól fogom érezni magam, hogy aztán harmadikától újult erővel vessem bele magam az életbe, és győzzek le minden előttem álló akadályt.