Mintha csak tegnap lett volna, hogy 2020-ban megírtam a Tábori élmények bejegyzést.
Ugyanakkor azt olvasva, és nézve a mostani helyzetet, látom, hogy mennyi minden történt azóta, ahogy ez a blogon lévő bejegyzésekből is észrevehető.

Holnap indulunk Kilitire. A nagy külömbség most a tavallyal ellentétben az, hogy Kiliti van először, nem pedig Szemes.

Jött volna Emi is a táborba, de nem alakultak úgy a dolgok. Úgyhogy most ez nem jött össze, amit sajnálok.
Pedig miatta még lehet, a Dunába is bementem volna, amit eddig szinte sose tettem, mert nem szeretem.
Vadkempingezni is csak egyszer voltam, mikor ugyanis a táborhoz közeli helyre megyünk néhányan, és ott nyárson sütünk mindenféle finomságot, hogy aztán egy sátorban hajtsuk álomra a fejünket.
Jó lett volna, ha Emivel is megélhetem ezt, de majd jövőre. Ki tudja.

Viszont azt már várom, hogy a Norbival közös haverjainkkal egy szobában lehessünk, és jókat olvashassunk, közben eszünk, iszunk és hülyéskedünk.

Most is csak huszon egynéhányan megyünk, ahogy a múlt évben.
Azt már tudom, hogy nem fogok annyira sportolni, mint amennyire ez amúgy sporttábor lenne eredetileg, nem pedig IT.

Miért is szeretem tulajdonképp ezt a tábort?

Részben a sport miatt, bár kisebb koromban jobban oda voltam érte, mint most, amikor inkáb gépezni járok oda.
A bolti kiruccanások, mikor mi, a táborozók édesség fronton igyekszünk kifosztani az üzletet, mert minden olcsó.
a viharok, ha vannak. Merthogy a lebetonozott konténerházban, amiben el vagyunk szállásolva, egy-egy égdörgés úgy szól, hála a gipszkarton falaknak, mintha Isten beizzította volna a 7.1-es hangrendszerét odafenn a mennyekben.
És talán a legfontosabb. A társaság. Főleg az, akikkel egy szobában vagyok.

Egyébként hogy is vagyok?

Lehetnék jobban is. Zavar, hogy nem tudok talizni Emivel, de erről nem ő tehet.
Ugyanis neki nem sok köze van ahhoz, hogy a családja pillanatnyilag cikinek tartja, hogy vendégeket fogadjon.
Hogy miért, abba nem mennék bele, már csak elvből sem, na meg azért sem, mert Emese némelyik családtagja olvassa a blogomat.
Sajnos ez a találkozás dolog problémaforrás köztünk, és egyébként nem beszélünk valami sokat, de ez már egy más kérdés, hogy miért is.

Nem tudom, láttátok-e a verset, amit az írói oldalamra fel is töltöttem.
Ha szeretnéd, mert nem olvastad, akkor itt megteheted.
Mikor írtam, nagyon el voltam keseredve, és úgy tűnt, mintha Emivel vége lenne a kapcsolatunknak. De végül nem történt semmi baj, hála az égnek.
A dátum, mikor feltöltöttem, egyébként nem az eredeti időpont. Korábban is érlelődött már bennem, hogy meg kellene írnom ezt a verset, és általában úgy írom meg, hogy addig nem állok fel, amíg be nem fejeztem.
Ez most nem így történt. Egy-két versszak között eltelt néhány hét, ám a hangulatára később is képes voltam ráhangolódni, ennél fogva nem okozott gondot befejezni, és inkább akkor publikálni.

Most, hogy ezeket írom, eszembe jutott, hogy a barátnőm is szeretne blogot indítani, sőt.
Már el is készítettem neki, de nem tudja, hogy mit, és mennyit írjon ki magáról, ami amúgy egy nagyon fontos kérdés.
Furcsának is tartom magam, hogy bennem ez nem merült fel, mikor tavaly elkezdtem blogolni, ami amúgy némelyik bejegyzésemben látszódhat is szerintem.
Főleg, ha figyelembe veszem azt, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban talán több részletet osztok meg veletek, olvasókkal, mint kéne.

A könyvem írásával kapcsolatban egy-két hete sajnos kicsit ellustultam.
Ennek az volt az oka, hogy Norbival rátaláltunk egy háromdimenziós számítógépes audiojátékra, amit a neten keresztül többen is játszhatunk.
Lehet benne kereskedni, harcolni, és ahogy látom, idővel még sok mást is.
És ez annyira rabul ejtett minket, hogy abszolút a fügői lettünk.

Jövőhéten lesz Balatonszemes. Arról is fogok írni bejegyzést, mert szerintem lesz mit.
De addig is további szép estét nektek, sziasztok!

2021-es Dunakiliti tábor, indulás

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük