Hogy is kezdjem.
Egész jól vagyok. Nem vagyok beteg, csak megfáztam, de az már vagy két hete, és még most is tart, de úgy tűnik, egyre inkább megyek ki belőle.

Ennek ellenére vannak jó dolgok, amikről érdemes lehet beszámolnom.
Például, hogy angolból kedden kaptam egy ötöst, mivel egész jól tudtam beszélni arról, hogy hogyan öltözködöm, és pl. milyen időszakban mit veszek fel, vagy, ha bármi fontos esemény van, stb.
Még magyarból kellene felelnem, de a tanár nem írt egyelőre, pedig azt mondta, írni fog.
Néztem a Krétát, és magyarból bizony az a két egyes nem mutat jól. Csak hát úgy nehéz tartani a tempót, hogy a Team-s csevegőprogramot nem tudom vakon használni.
Kaptam rá tippeket, de a képernyőolvasó szoftver egyszerűen nem hajlandó elmondani, hogy mi van a képernyőn.
Mondjuk amúgy is csak három óra (magyar, angol és töri, ahogy talán már mondtam) az, amin érdemben részt tudok venni, mivel ugye matek, infó abból felmentéseim lesznek remélhetőleg, a fizika, kémia, földrajz, biológia órákra pedig azt mondta az osztályfőnököm, aki ezeket az órákat tartja, hogy nem tud engem így tanítani.
Mindegy, én aztán nem bánom, csak valahogy jövőre a föciből, mint választott tantárgyból tudjak leérettségizni, plusz magyar, angol és töri, aztán jó lesz az úgy.
Hogy nem lesz olyan jó, ötös az érettségim, mint a volt lakótársamnak, aki oda járt, se izgat, mert a munkahelyen nem azt nézik. Hanem azt, hogy megvan-e, vagy sem.

Tegnap konzultáltam Nádasi Krisszel, egy könyvíró, lektor és szerkesztővel, ami nagyon jól sikerült.
Ha érdekel, az írói weboldalamon, itt olvashatsz róla többet.

Az a bizonyos pályázat.
Vannak néhányan, akik szavaztak a művemre még az ismerőseim közül is, de azzal a nyolccal nem sokra megyek a több száz vetélytársammal szemben, akiknek hatvan, hetven szavazatuk van a kéziratukra.
Úgyhogy ezért is jó, hogy több oldalról is a toppon vagyok a könyvem megjelenését illetően.
Ugyanis, ha csak erre a pályázatra számítottam volna, hát, akkor most nagyon csalódott lennék. Hiába, hogy nem veszíthetek vele semmit.

Már most megvettem magamnak a szülinapi ajándékom, úgyhogy ismét csak lemondtam az okosóráról.
Ugyanis, ha egy fejhallgatót veszek, ami ráadásul jó minőségű, akkor azzal többre megyek, bárhogy is nézem.
Vagyis inkább úgy mondanám, szükségszerűbb eszköz a technikai repertoáromban.

Ha érdekel, hogy milyen fejhallgatót szereztem, akkor itt nézheted meg.

Az árát látva bizonyára a magasba szökhet a szemöldököd, azonban még, mielőtt szívinfarktust kapnál, mondok valami nagyon érdekeset.
Képzeld el, hogy találtam a Facebookon, azon belül is, a Marketplaceen, a közösségi felület üzleti részlegén egy eladó fejhallgatót.
Így kilencvenezer helyett meg tudtam venni harmincért.
A szépséghibája csak annyi, hogy kissé kopottak a párnái – nekem nem tűnt fel, illetve nem kaptam USB kábelt, amivel tölteni tudom, és azt a kábelt, amivel géphez tudom csatlakoztatni.
Mindkettőt tudtam nagyjából orvosolni, de vezeték nélkül használom inkáb, mivel az úgy menőbb.
Van még egy hasonló fejhallgatóm, tudjátok, amit Emesééktől kaptam, na az a tartalék fejesem.
Amit vettem, abba az a nagyon jó, hogy a haveromtól kaptam hozzá táskát, ráadásul összecsukható, úgyhogy jól el tudom rakni.
És, még van benne aktív zajzár is, tehát úgy ki tudom kapcsolni vele a külvilág zajait, hogy abszolút ne halljak semmit, csak azt, ami a fejhallgatóban van.
Ráadásul memóriahabos illesztékkel rendelkeznek a párnák, ami csak jobban elősegíti az izolációt, vagyis a jobb zajszigetelést.

Szereztem magamnak egy USB csatlakozós, csíptethetős mikrofont is a fejes mellé kilencezerért, úgyhogy már jól is hallom, amit mondanak nekem, és azok is jól hallják, amit mondok, akikkel beszélek.
És mindezt sikerült mobilis, könnyen mozgatható formában apszolválnom, mivel a mikrofon belefér a fejhallgató táskájába, az pedig az ultrabookomat tartalmazó kis kézitáskába.
Ugyanis az ötvenezres stúdiómikrofonomat nem vihetem mindenhová, hiába, hogy jó minőségű, de esztétikailag nem szép.

A jó dolgok mellett sajnos rosszak is történtek velem. Vagyis hát csak egy, de az is elég volt.

Merthogy kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha két lányt tartok egyszerre magam mellett – kissé csúnyán kifejezve.
És bizony nem lett kellemes vége se a saját, se az ő szempontjukból.
Nyugi, nem szakítottam Emivel, de elértem, hogy jól lefoglaljam az agyamat ezzel az egésszel kapcsolatban.

Talán ezért is álmodtam azt, amit ma éjszaka alkotott a képzeletem.
Mégpedig, hogy valamilyen lakásban voltunk – vagyis hát inkáb úgy képzeljétek el, mint az a hely, ahol több kis lakás van.
Nem tudom pontosan, hogy kik voltak ott, de azt biztosan, hogy Emi igen, és rajtunk kívül egész sokan.

Emlékszem, hogy nagy téboly volt, mindenki menekült valami fedezékbe egyik lakásból a másikba, de nem igazán volt hová, mivel a pusztító semmi mindent elemésztett.

Úgy képzeljétek el, hogy egyszerűen minden eltűnt, mintha sose lett volna.
És volt egy lakás, ahol nem lehetett semmi bajunk, na Emivel oda próbáltunk eljutni.
Sajnos ő még valamit – nem tudom, hogy mit, de ott hagyott a mi lakásunkban, ezért visszament, hogy elhozza onnan, csakhogy ezért az életével fizetett.
Merthogy soha nem tért vissza.

Én bejutottam a védett lakásba, és tisztán előttem van a kép, hogy egy olyan hófehérre festett szekrény előtt állok, amire, ha rágondolok, majdhogynem fájni kezd tőle a szemem.
Idővel megtudtam, miközben ott beszélgetnek körülöttem, hogy elvesztettem a barátnőmet.
Ezután olyan őrjítő fájdalom lett úrrá rajtam, mintha minden egyes élet, ami véget ér ezen a világon, miattam történne.
Valahogy megjelent a tesóm, és tudom, hogy a hátam mögött, a bal válamnál állt, mikor azt mondta, hogy nem hozhatom vissza Emesét, bele kell törődnöm.
Utána Emi anyukája engem okolt mindenért, és nagyon dühös volt rám.

Végül az agyam egyszerűen nyomott egy szünet gombot, és ami jelenetet először fel tudtam fogni, az az volt, hogy egy táborban vagyunk, Dunakilitin, ahová nyaranként el szoktunk menni az iskolával.
Ez június/július körül van, most az álmomból nem emlékszem erre.
Viszont az fix, mivel mondta valamelyik szobatársam, hogy három hónapig voltam tudatlan valahogy úgy, hogy mégis jelen voltam, és részt vettem mindenben, ráadásul a számítógépes OKJ-s vizsgámat is letettem.
Ezzel csak az volt a baj, hogy azt már egy éve megszereztem, és ez most játszódott, illetve tavaly még nem ismertem Emit.

Mikor felébredtem – ezután nem történt semmi, azt éreztem, hogy olyan nagyon félek, mint még soha, és hevesen dobog a szívem, akár, ha ki akarná ütni a mellkasom.
Van az ágyamnál egy szekrény, ahonnan magamhoz vettem a mobilom, és megnyitottam a Messengert, hogy hajnali fél háromkor ráírjak Emesére, él-e még.

Ahogy elküldtem volna, jöttem rá, hogy mi lenne, ha én kapnék tőle egy ilyen üzenetet. Hát, valószínűleg kiröhögöm, hogy hogyan kérdezhet ilyen butaságot.

Kitöröltem az üzenetet, és visszaaludtam.
Aztán reggel felmentem az internetre, és utánanéztem az álomfejtésnek. Különösebben nem érdekelnek az ilyenek, mivel babonának tartom.
Csakhogy rájöttem, valószínűleg azért álmodhattam ezt, mivel nagyon tartok tőle valahol tudatalatt, hogy elveszítem Emit, még ha netán amúgy nem is gondolom így a felszínen.
Ez a pusztító semmi, meg mindaz, ami fantáziának tűnhet nektek, az meg lehet, a tegnapi konzultáció miatt van, ugyanis az nagyon felpörgette a kreativitásom, és összeálmodtam a készülő regényemet a valósággal, de valahogy most nagyon extrémen.
Hát, ezért is írtam le ezt.

Bezártság, covid: és még így is zajlanak azért az események

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük