Miért is ilyen érdekes az élet? Egyszer jót, egyszer rosszat tesz velünk.

Épp Norbival vittük át a gyermekotthonba a kaját, mikor észrevettem, hogy három felnőtt is tartózkodik az előtérben.
A jelenlegi pék osztályfőnököm, a gyermekotthon vezetője, és a szakiskola fődirije.
Azt a rohadt, gondoltam magamban. Ebből most semmi jó nem származhat.
És bizony már mondták is, hogy beszélni szeretnének velem.

A problémájuk forrása nem más volt, mint az életem. Vagyis az, ami lesz/lehet.
Innentől kezdve gondolhatjátok, hogy mi történt. Jöttek a tapasztalatok, amik amúgy jók is, csak az átadás nem mindegy, hogy mit, hogy kéne, stb., ahogy talán már régebben írtam is.

Mondták, hogy a munkaerő piacon nem fogok tudni elhelyezkedni, mert diplomások is alig találnak munkát.
Csakhogy a szakma terén, ha tanulok programozni, akkor igenis lesz munkám. De nem nekik, hanem csakis magamnak akarok bizonyítani.

Aztán zavarta őket a gimis dolog is, hogy alig tudok tanulni, mire mondtam, hogy amit tudok nagyjából meg is teszek.

Egyszer, 2019 októberében már megesett velem hasonló, mikor három jólképzett vitapartnerrel kellett szembeszálnom. Mondanom sem kell, esélytelenül.
Bár valószínűleg azért, mivel akkor is ugyanazt az elvet alkalmaztam, mint most. Vagyis, hogy a jó harcos tudja, hogy mikor kell kiszállni.
Mikor azt érzitek, hogy értelmetlen bármit mondani – ráadásul három felnőttnek, egyszerűen nem fogják megérteni.
Amúgy volt, hogy a saját szavaikat használtam ellenük fegyverként, amit pár perccel azelőtt mondtak, de nem volt annyira jó ötlet, mivel csak még jobban belemelegedtek a vitába, és kitaláltak valami más magyarázatot.
Úgyhogy az esetek nagy részében csak ültem csendben, és vártam, hogy véget érjen a szóáradat.

És tudjátok, mit gondolok?
Azt, hogy a jövőben a tapasztalataim ellenére, ha a gyerekemmel vitázni fogok, de inkább beszélgetni, mert az jobban hangzik, mindkét szemszögből megvizsgálva próbálom neki elmagyarázni a dolgokat.
Ugyanis ezzel az apró, de hasznos képességgel talán kiküszöbölhetem azt, hogy a kisfiam, vagy a kislányom ne érezze azt, mint amit most én.
Hogy na, a már sokat megélt professzorok osztják az észt, és hiába van benne igazság.

Meggyőződésem, hogy azért nem gondolják helyénvalónak a mai felnőttek, amit írok, mivel annyira talán nem flexibilisek, hogy a századváltással együtt a gondolkodásuk is kicsit modernebb legyen.
Mert való igaz, őket biztosan más, konzervatív irányzatok szerint nevelték akkoriban, ez pedig a felnőtt énjükre is kihatott.
De liberalizmus van már, kérem szépen. 😀
És tudom azt is, hogy a mai huszonéves fiatalok nagyjából egyet fognak velem érteni a fentebbi soraimat illetően.
Úgy érzem, ez nem tinédzseres dac, hiába is gondolják a huszonévesnél idősebb olvasóim azt, hiszen tudom azt is, hogy az milyen.

Úgyhogy ez a kis szócsatározás most kicsit elrontotta az általánosságban amúgy sajnos rossz kedvemet, de ez van.

Muszáj elérnem, amit szeretnék!

A kilátástalan vita

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük