Ez is ritka, majdhogynem egyenlő a nullával, hogy egy nap kétszer blogolok.
De hát, ha van mit mondanom, akkor miért ne?

Tegnap a barátnőm odaadta az osztálykulcsot, hogy hétvégén be tudjak menni, és ne kelljen elkérnem olyan hosszú időre a portástól.
Mert megbízható vagyok, ennél fogva kiadják nekem, de azért az mégis csak más.

Ma lementünk az udvarra, így a gyermekotthon.
Én gondoltam egyet, hogy kihasználom a lehetőséget, hogy teljesen nyugodt légkörben, akár szó szerint is, zárt ajtóknál, ahogy Stephen King fogalmazott, írhatom a könyvem.

Emi is lenn volt, csak azért nem akartam vele lenni, mert ilyen hidegben nem szeretek, ráadásul még csak sétálni sem lehet, annyira kicsi az udvar, nem úgy náluk, mikor a házuk körül mászkáltunk.

Szóval írtam a könyvem, erre hallom, hogy már megint vannak a közelemben.
Oké, kinyitom az ajtót. Hát a beosztott tanárok állnak ott. Nem tetszett nekik, hogy én csak így leléptem.

Egy részről igazuk van, mert levegőn kell lenni. De mit lehet itt csinálni?
Csak sétálgatni fél órán/egy órán keresztül. Az inkább nem felszabadítja az embert, hanem – szépen kifejezve felidegesíti, hogy oda, meg vissza megy egy elég kicsi területen, és ez még jó társaságban is rossz, teszem azt, Emesével.
Norbival rendszeresen csináltuk már ezt, és egy idő után ő is megunta, de hát ez van.

Visszatérve nem örültek ennek, hogy ez a helyzet fordult elő, illetve jöttek még azzal, hogy miért nem vagyok Emesével.
Aztán, mintha ott se lennék, elkezdtek beszélni arról egymás közt, az amiről nem tudok, az nem zavar elvet figyelmenkívül hagyva, hogy milyen dolog az, hogy nem vagyok a barátnőmmel, amikor lehetnék, illetve az ebédlős eset (ld. lentebb), meg ez mennyire szörnyű, hogy én egyedül akarok lenni.

Mondták, hogy a gyermekotthonban is tudok könyvet írni.
Igen, félig ez igaz. De amúgy nem, ha figyelembe veszem azt, hogy rámnyitnak, kérnek tőlem ezt-azt.
Persze, amit meg kell csinálni, azt nincs mese, meg kell, de az tényleg idegesít, hogy nem tudok úgy csendben írni, teszem azt, egy fél órácskát, hogy ne hallanám, amint kint zajongnak a kisgyerekek.

Azon is fel voltak háborodva a beosztottak, hogy gyereknek miért kell kulcs, mikor mondtam, hogy Emitől kaptam meg. Azt válaszoltam, hogy vannak szituációk, mikor nincs ott tanár, akinek esetleg lenne kulcsa a teremhez, a porta az meg olyan is-is.

Mellesleg meg csak egy másolat van belőle a gyerekek részére. Nem úgy, mint annak idején, mikor még általános iskolás voltam.
Bár való igaz, kényelmesebb, ha mindenkinek van saját kulcsa, ugyanakkor ott van az is, hogy elvileg csak egy kulcs lehetne, az is a tanárnál.
Csakhogy ez az esetek 99%-ában nincs így.

Véleményem szerint, ha akkora a tábora a szabálynak, mint az ellentábora, akkor nem sok értelme van. Mondjuk a világ örökös harc, szóval érthető.

Dél előtt az egyik tanárnak segítettem áthozni az ebédet.
Mivel Emi ugye benn maradt, ezért összefutottunk vele az ebédlőben.
Miután kimentünk az ajtón, hogy elinduljunk visszafelé, nem tetszett a tanárnak, hogy tartózkodóan viselkedtem Emesével.

Nem öleltem meg, nem adtam neki puszit, és csak egy “szia”-val köszöntem.

Sajnos diákelődjeink tettek róla, hogy például én fenntartásokkal kezeljem az ilyesfajta érzelemmegnyilvánulásokat, ugyanis számos eset megtörtént már iskolánk falai közt, amik okot adhatnak az aggodalomra.
Hogy ezt valaki nem tudja megérteni, azt őszintén sajnálom.
Mert nem az, hogy nem merem felvállalni, hogy vele vagyok, amit még megkaptam a gyermekotthonos tanártól – dehogy is nem.
Csak voltak ott más tanárok is, akik már tanúi voltak sokkal komolyabb dolgoknak is tanulók közt, mint az ölelés, és nem állt szándékomban teret adni némi pletykának velem kapcsolatban.

Egyébként nem engedik le Emit az osztályba, hogy filmet nézzünk, amit ugyancsak részben, de megértek.

Úgyhogy ez van most.
Ah, de jól esett, hogy kiadhattam magamból. 😀

Abból lett probléma, mert nem hagynak könyvet írni

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük