Ami elsőként eszembe jutott, az ismét csak a címadás.
Eddig úgy éreztem, egész jó címei vannak a postjaimnak, de most már olyan rosszak.

A tanulság: igyekezzek jobban megeröltetni az agyam, és ezzel is fejleszteni a kreativitásom.

Tegnap, miután kiraktam a bejegyzést, kiderült, hogy Emeséék apukája meghívta néhány rokonát a tegnapi, vagyis a december 20-ikai ünnepségre.
Merthogy igen, az volt. Vagyis pontosabban a barátnőm anyukájának a szülinapjára.

Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fognak hozzám állni az akkor még ismeretlenek, de ismét kellemesen csalódtam.

Azt hiszem négyen, öten jöttek, és mindegyikőjükkel kellemesen elbeszélgettem.

Nem titok, mivel hát miért lenne, hogy közben megittam két doboz sört, és egy kis kávét. Az előbbit Emi nem igazán preferálta, de egyáltalán nem lett semmi bajom, nem rúgtam be.
Még az anyukája is azt mondta, hogy legalább edződöm egy kicsit. Viszont, mikor hozták volna a harmadik dobozzal, akkor Emese, az anyukája és én is azt mondtuk, hogy ennyi elég lesz.

Lehet, ebből még nem lehet megállapítani, de úgy tűnik nekem, hogy egész jól bírom az alkoholt. 😀

Amúgy már csak azért sem éreztem meg a két sör hatását, mivel ettem ebédet, ha jól emlékszem, vegyes volt. Bográcsban készített sertés marha pörkölt nokedlivel.
Egy tányérral ettem csak, de az egész nagy adag volt így érzetre, és jól is laktam tőle.

Aztán, mivel szülinap volt, ettünk csokis, habos, marcipános tortát. A barátnőm két szeletet evett. Ha nagyon akartam volna, szerintem én is meg tudtam volna enni annyit, csak talán az illendőség elve korlátozott.
Pedig mondták nekem, főleg a szülők, és pontosan így: “Ne legyél szívbajos. Ha éhes vagy, vagy bármi van, nyugodtan szólj. Érezd magad otthon, hisz családtag vagy”.

Ezt a családtag dolgot kicsit túlzásnak éreztem, és a szünet előtt poénkodtunk is vele a dél utánosommal, és Atosszal a suliban, hogy milyen gyorsan beférkőztem Emeséék családjába.
De, ha az anyukája, és az apukája mondja amit, az mégis csak jelent valamit, és tény, hogy jól esik, hogy számíthatok rájuk, még ha ti, olvasók ezt enyhén elhamarkodottnak is hiszitek.

Este megint néztünk filmet Emmel, és egy sorozatba is tervezzük, hogy belevágunk, a Daredevilbe, mivel van rá időnk.
Bár, miközben írom ezt a postot, ő épp takarít, a kis háziasszony. 😉

Most reggelire, vagyis inkább ebédre, ugyanis tizenegy körül ettünk, az apukájuk által frissen sütött pogácsa volt.
Ja, ha már anyukája, apukája ennek meg annak:
Tegnap megkérdeztem a szülőket, hogy leírhatom-e a nevüket a blogomban, mire mondták, hogy inkább ne, ha lehetséges. Tartanak tőle, hogy baj lenne belőle, hogy mindenki pletykálna róluk mindenfélét, azt pedig szívesen elkerülnék.
Ezzel teljesen egyetértettem, még ha szinte biztos, hogy az ő ismerőseik nem is olvassák a blogom, de jobb félni, mint megijedni.

Egyébként elgondolkoztam azon, hogy ugye nem csak magamról írok, hanem másokról is. Ezért, ha netán úgy találnám, hogy megosztanék valakiről valamit, akkor azt, akár az adatvédelmet, úgy kell kezelnem, hiszen másokról publikálok információkat.

Ezért inkább kevesebb dolgot mondok el róluk, mint többet. Hiába, hogy az utóbbit lehet, úgy sikerülne előadnom, hogy azt még élvezné is olvasni a látogató, de ez jobb lesz mindenkinek, főleg nekem.

Ha már ilyen dolgoknál tartok, akkor azon is agyaltam, hogy mi lesz, ha szétmegyünk Emese és én.
Nagyon sokat írtam róla ezen az oldalon, és valahogy ez az egész akkor nem lenne jó.

Ha visszaolvasom a nagyon régi postjaimat, akkor látom, hogy ott még néha egy Jázmin nevű lányról is beszéltem, aki a barátnőm volt, de ez már nincs így.

Utálom azt a mondatot, hogy minden okkal történik, és úgy, ahogy, de igaz.
Mert úgymond kőbe vannak vésve ezek a dolgok, ettől tűnnek nagyon valóságosnak. És, ha már Emese az életem történetének részét képezi, hova tovább ez a neten napnál is világosabb leginkább általam, akkor ne merészeljek összetörni a múltam súlya alatt, hanem vállaljam fel, hogy ez volt, és viseljem el, ha (netán) fáj.

Csakhogy együtt vagyunk, és ez, ahogy már írtam, remélhetőleg így is marad, talán attól még inkább, hogy közel kerültem Emi családjához.
Néha megfordult már mindkettőnk fejében, hogy lehet, ez így nem lesz jó, aztán mégis jó lett.

Beszélgettem Norbival, vagy Atosszal, kinek hogy tetszik. Arról számolt be, hogy nagyon unatkozik, nincs semmi jó.

Hát, ennyi. Áldom az eszem, meg azt a mindent, hogy most itt lehetek, mert jól érzem magam.

A 2020-as téli szünet: a második nap (folytatás)

Post navigation


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük