A mai napom a tanulás szempontjából egy katasztrófa

Már lassan három hét telt el azóta, hogy megkezdődött a távoktatás a koronavírus miatt.
Igazából nincs vele semmi bajom, csak, ami most nagyon zavar, az a gépem hiánya.
Van ugye egy asztali gépem, amin tanulok – vagyis csak szeretnék, de most Word-ot/Excel-t, vagyis az Office csomagot próbálom ráeröltetni, de sok minden nem úgy stimmel, ahogy szeretném.
Hát, bennem volt, hogy nem hétfőn kellene ezt megcsinálni – ha fizikailag benn lennék az iskolában, akkor most nagy bajban lennék, vagyis hát annyira talán nem valószínű.

Úgyhogy szerintem ebből az lesz, hogy három-négy felé fogom megcsinálni azokat a feladatokat, amiket ma a tanárok feladtak, és, amikhez az Excel és a Word kellenek.

Alaplapos lett a gépem

Távoktatás van, meg minden, de azért az ultrabookomnak most kellett megadnia magát.
A haverom persze, mondta, hogy ez előfordulhat, és, hogy ne reméljek sokat ettől a géptől, viszont akkor is.
Hát, most gyűlytöttem egy kis pénzt, és már tervezgettem, hogy mit veszek magamnak, de akkor le kell mondanom erről ezek szerint, mivel az, hogy egy mobilis gépem legyen, mindennél fontosabb.
Billentyűzetet is terveztem cseréltetni rajta – oké, már két éve, mikor megkaptam, merthogy amcsi, de mindegy, meg a zsanért is megerősíttetni, de az alaplap dologgal nem számoltam, ami azért sztem úgy egy laza harmincasba fog fájni.
Addig meg majd elleszek az egész jó tarcsi asztali gépemmel, és ilyenkor adok hálát az égnek, hogy nem lehet sehová menni, de addig meg nem tudok majd az osztályommal videohívásozni esténként, hát ez van.
Szerintem hétfőn a leghamarabb teszek egy látogatást a LaptopCity-hez, mivel ott már törzsvendég vagyok, és megcsináltatom a gépem.

Tegnap lemerült, mivel nem igazán figyeltem az akku szintet, ezzel még nincs is gond.
Kikapcsolt, töltőre raktam, és, mivel ez este történt, elmentem aludni.
Viszont, hogy reggel bekapcsoláskor már nem reagált a billentyűzetére, az azért meglepett.

Most is használom, külső billentyűzettel, és sajnos ez a típus épp nem a legkényelmesebb.
Úgyhogy most megyek is, hogy kíméljem a kis kezecskémet!
🙂

Ismeretlen távoktatási csoportba kerültem.

Néhány napja egy ismerősömmel, ha az egyeseknek mond valamit, a deepcomp.eu online portál főadminisztrátorával elspekulálgattunk a távoktatásról kis hazánkban.
Arra a következtetésre jutottunk, hogyha ez rutinszerű lett volna, nem pedig egy ok miatt kényszerülnénk ilyen lépésre, és eveznénk most ismeretlen vizeken, akkor pl. nem lennének olyan hibák, mint ami most megesett velem.

Konkrétan valaki felvett engem a Debrecenben lévő Kettesy iskola 7. B osztály csoportjába.
Oda akarok menni, és látszólag úgy tűnik, hogy sajnos nem sikerült, de ami késik, az nem múlik, viszont azért tizennyolc évesen hetedikesnek egy kicsit nagyon idős lennék már. 🙂

Visszatérve az előző témához, én miért ne elven csatlakoztam néhány másodperc erejéig, és finoman érdeklődtem, hogy mily véletlen utakra sodort engem a sors, majd kiléptem.

Miért is írtam meg ezt? Van-e tanulsága?

Természetes, hogy van. Nem azért, mert én írtam, hanem azért, mivel a hibákból tanul az ember.

Vagyis ebben az esetben a tanulság az, hogyha nem véletlenül vettek fel a privát csoportba (csak annyit mondok el, hogy egy diák volt), akivel egész jó kapcsolatban vagyok úgy ahogy, akkor a tanároknak úgy hiszem kötelességük megtanítani a gyerekeket a Facebook közösségi oldal használatára az ilyen félreértések elkerülése végedt.

Távoktatás a koronavírus miatt

Sokszor álmodoztam már arról, hogy milyen jó lenne, ha home office, mindenki otthonról járhatna iskolába a gépén keresztül. Úgy kényelmesebb, meg minden…

Most volt az első osztály videohívás Messengeren, és ez inspirált arra, hogy megírjam ezt a blogbejegyzést.
Nem merem kijelenteni, hogy rossz ez a helyzet, de egyszerű lenne, igazából csak az új helyzet miatt érzem ezt ilyen furcsának.

Mindenesetre azért komoly, hogy nem szabad sehová sem menni, illetve napirendet is kell majd írnunk nekünk, tanulóknak, hogy ki, mit fog csinálni.
Nyilván nem arról szól a dolog, hogy “na, lehet lazázni”, viszont az is tény, hogy nem olyan feszült a tempó, mintha tényleg a suliban lennénk.

Én ma, az első nap még nem voltam annyira figyelmes, és nem csináltam meg a feladatot, amit kapott az osztályunk, úgyhogy most neki is állok, és bepótolom!

Holnaptól pedig már jobban nézni fogom ezeket, és megcsinálom, amit kérnek.

Érdekes, hogy nagyjából egy hónap az, ami biztos, ameddig tart ez a szituáció, de úgy vagyok vele, hogyha megszokjuk, szerintem utána már nem is akarunk majd iskolába menni.
Annak azért örülnék, ha a vizsgák személyesen történnének.

Az új iskola

Az elmúlt napokban érkezett el számomra az az idő, hogy lassan az év vége közeledtével gimnáziumot nézzek.
Nem csoda, hisz tizennyolc évesen már ideje lenne.

Gyermekház

Több helyre is beadtam a jelentkezésem, ezek egyike volt a Gyermekház iskola.

Azt már most, az elején leszögezhetem, hogy semmiképp sem ez az elsődleges célom, ahová be szeretnék jutni.

Hogy miért?

Egyszerűen, mivel a hangulata sem jön át az iskolának, a kinézetről már nem is beszélve.
Olyan, mint egy ódivatú régiségkereskedés, illetve van az, mikor az ember szimplán érzi azt, hogy ez nem neki való.
Én ugyanígy vagyok ezzel a sulival, pl. a korkülömbség miatt. Három, négy évvel idősebb lennék az osztálytársaimnál, amivel még nem is lenne probléma, ha nem láttam volna őket, hogy hozzám képest milyen éretlenek minden egó nélkül.

A felvételivel igazából nem volt probléma számomra, lévén különösebben nem izgultam miatta, talán, mert, ahogy fentebb is írtam, nem feltétlen ott szeretném folytatni a tanulmányaimat.
Ugyanakkor közlekedés szempontjából Budán van.

de, ha felvesznek, és máshová rossz esetben nem, akkor végső soron, hogy (azért )valamilyen) gimibe menjek, és legyen éretségim, az is megfelel.

A debreceni suli, Kettesy

Pontosan hova is szeretnék menni, melyik suliba? Hát, ide!

Miért?

Mivel a hangulata is jó, meg úgy szavakkal kifejezhetetlenül tetszik a hely, a városról, Debrecenről az akadálymentességével együtt nem is beszélve.

Ritka elhatározások egyike születne meg a fejemben annak fényében, ha felvennének abba az iskolába, merthogy hároméves koromtól egészen idáig jóformán Pesten végeztem el eddigi tanulmányi eredményeimet, és egy ilyen élethelyzet váltás azért nem lenne semmi.

Sajnos nem vezettek körbe, pedig érdekelt volna.
Egy haverommal, és egy tanárral mentem. Ők már látták nagyjából a sulit, csak akkor én nem mehettem, mivel valamiért egy ember élhetett a lehetőséggel, és sajnos ez történetesen nem én voltam.

Elvileg van ott akvárium nagy halacskákkal, meg sószoba, az interaktív, tanulást segítő tábláról már nem is beszélve.
Szóval mondhatom, hogy a suli van olyan modern, mint a város.
Már napok, hónapok óta izgulok leginkább emiatt a suli felvételi miatt, merthogy ez nagyon fontos lenne számomra

Azok a felvételi Kérdések

Mindkét gimiben majdnem ugyanazok a kérdések voltak, mintha csak megbeszélték volna, ugyanakkor központi írásbeli nem szerepelt a repertoárban – többek között ezért is szeretnék leginkább az utóbbi iskolába menni.

Azon rövid idő tájt, míg várakoztunk/én várakoztam arra, hogy elsőként kerüljek sorra, alkalmam adódott egy kis tapasztalatszerzésre az aulában a székek rendkívül professzionális kényelmét illetően.
Ezt mindenképp meg kellett említsem, ha azt nézzük, hogy a pihe-puha matrac ölelése hihetetlen módon nyugtatta meg felajzott idegeimet életem talán olyan igazi első nagy beszélgetése előtt.

Közben találkoztam néhány régi, illetve új ismerőssel, aminek nagyon örültem.

Odabent azt hiszem az Igazgatóhelyettes, egy matektanár, illetve maga az intézmény Igazgatója tartózkodtak.
Az elején meséltem magamról, vagyis, hogy hogy hívnak, hány éves vagyok, és hol tanulok, illetve mit.

Nem jut eszembe mindenk érdés, de amik úgy nagyon megmaradtak:

Hogyan tervezem megoldani a közlekedést a vonatállomás, és az iskola között?

Ez egy olyan kérdés volt, amire – lehet, hogy részben a stressz miatt, de az is előfordulhat, hogy azért nem tudtam normális, határozott választ adni, mivel ezen az egyáltalán nem figyelmenkívül hagyható tényen abszolút nem gondolkodtam el.

A gyengénlátó haverom, aki, ha oda jön – már feltéve, ha mindkettőnket felvesznek, mondta, hogy segít.
Ebbe az Igazgató – miért is ne pont ő, és jogosan, de belekötött, hogy megbetegedhet, így tőle függetlenül nekem el kell tudnom menni az iskolába.

Azt hiszem, hogy van tervem, az agyam már kattog a megoldáson, de ezt még át kell gondolnom.

“Nincs lehetetlen, csak tehetetlen”.

Én pedig, ameddig tudok beszélni, teljesen mozogni, hallani és gondolkodni, addig ezt a mottót fogom ismételgetni magamban, mikor egy nagy feladatot készülök megoldani, amit épp megoldhatatlannak érzek.

Tizes skálán (a 10 a legerősebb, az 1 pedig a leggyengébb), melyik számmal pontoznám magam abban az értelemben, hogy hogyan tanulok?
Tudok e még fejlődni, vagy nem?

Erre én azt mondtam, hogy hatos, akárcsak a Gyermekházban, mivel az egy olyan szám, ami nagyjából jellemzi is a tanulmányi teljesítményemet, valahogy így:
Jó, jó, meg minden, de azért még van hová fejlődni.

Mi volt eddig a legnagyobb öröm az életemben bármilyen téren, amiben sikert értem el?

Erre azt feleltem, hogy az, mikor egy srác megismert az utcán a weboldalam alapján, vagyis felfedezett a közösségi médiában.
Egyébként, ahogy láttam, ez elnyerte a tetszésüket.

Mi a legrosszabb tulajdonságom?

Rögtön az öntudatosságomat helyeztem előtérbe, vagyis azt, hogy néha jobbnak, okosabbnak érzem magam – informatívan így tudnám kifejezni a kívülállók, és a saját gondolataim összességét.
Hozzátettem, hogy ez az, ami legtöbbször kellemetlen helyzetbe sodort engem, és, amin szándékomban áll változtatni a jövőben, ha esélyt adnak nekem az iskolájukban.
Az Igazgatóhelyettes feltett néhány szakmai kérdést a tanulásommal kapcsolatban – én a digitális tanulás/olvasható könyv igényemet vázoltam fel röviden.

Miért szeretnék odamenni?

Ezt a kérdést – annak ellenére, hogy néhányan mondták, hogy nem történik majd meg, tudtam, hogy felteszik, és meg is indokolták, hogy miért.
Budapesten biztosan találtam volna olyan gimnáziumot, ami jó lett volna nekem, illetve poénkodtak vele, hogy tudják, igen, az éretségiért, ezért helyénvalónak érezték a kérdést.

Felsoroltam néhány okot, de ha nem csal az emlékezetem, a jól memorizált válaszaimat nem volt időm befejezni – hogy miért nem engedték, ezt nem tudom.

Mindenesetre kaptam egy olyan kérdést, amit mindenképp le kell írnom, aztán kifejtenem róla a gondolatomat.

Mit nyerne az iskolájuk azzal, ha én odamennék?
Ők tudják, hogy mit adhatnak nekem – ugye az éretségit, de mégis. Én mit adhatok nekik cserébe a négy éves ottartózkodásom alatt?

Ez valami olyasmi pillanat volt, mikor megkérdőjeleztem a saját épelméjűségem, hogy erre miért nem gondoltam, hogy megérdeklődhetik.

Csak néztem meredten az Igazgatót – aki egyébként, miért is ne, a legtöbbet kérdezett, és egy épkézláb választ se tudtam előhozni magamból.

A nagy Tóth Dániel (Daniel Edward Blake), aki sokak szerint olyan beszélőkével lett megáldva, hogy minden szituban elő tudja adni magát, most olyan csődött mondott, mint egy Trabant a Tesla autók maximális világversenyén.

Nehezen ismertem be magamnak – a visszafelé tartó hosszú, négy órás vonatút nagyjából elég volt hozzá, de ez az igazság.

Ilyenkor gondolom azt, hogy a sors sajnos, vagy nem, de a segítségemre sietett maga a kérdező személyében, amit aztán nem is restellett egyértelműen közölni minden jelenlévővel.
Tény viszont, hogy nem könyvelhetem el úgy, hogy mennyire megaláztak engem, vagyis kudarcként, erről szó sincs, és most semmiképp nem áltatni szeretném magam.

Építed a csapatot, szorgalmas diák leszel – és még mondott néhányat, amik most nem jutnak eszembe, mire a lehetőségek közül azt mondtam, amit tényleg úgy is gondoltam. Vagyis, hogy azt kapják, ha felvesznek, hogy szorgalmas tanuló leszek.

Érdeklődtek, hogy mondanék e neveket, akik jelenleg odajárnak, és esetleg ismerem őket. Ezzel a kérdéssel úgy éreztem, valami nagyon nem stimmelt, úgyhogy kicsit meglepett.
De a kérés számomra parancs alapon mondtam egy valakit, viszont azt nem vártam, hogy pro/kontra egy mp-s gyorsasággal olyan embert is szóbahoznak, aki korábban még említés szintjén se került szóba tizenöt perces ottlétem idején, és ez nagyon nem tetszett/tetszik jelenleg is.

Honnan szereztem az információimat a suliról?

Válaszul mondtam az oldalukat, illetve az ismerőseimet, akik oda jártak.

Hm, idők közben szerintem az összes kérdést leírtam, amit feltettek nekem. Utána jött a haverom, akit szerintem felvesznek, de engem nem, addig kint várakoztam.

Nagyon félek a kudarctól, és ez áprilisig, ameddig kiderül, hogy mi lett, nem is fog hagyni nyugodni – csak tudjak normálisan aludni tőle.

Próbálok változtatni azon is, hogy ne mindent egy lapra tegyek fel. Ezáltal, ha negatívum ér az életem jelentős részét befolyásolóan, attól még ugyanúgy létezzek tovább, de azért érzem, hogy ez most nem fog menni.

Pedig az év végi infós vizsga közeledte miatt, ami, ha sikerülni fog, akkor lesz egy adatrögzítői OKJS bizonyítványom, nem kellene elhagynom magam ha nem vesznek fel, csakhogy akkor úgy leszek vele – ezt már most tudom, hogy az se érdekel, meg úgy semmi az életben.
És ennek nem szabadna, hogy megtörténjen.
Mondják, hogy minden okkal történik, és, hogy egyszer mindennek meglátom a jó oldalát. Hát, ha nem vesznek fel a Kettesybe, annak bizony csak rossz oldala van.

Volt már, hogy tapasztaltam ehhez hasonlót – nyolcadikban nem vettek fel a Neumannba, és azt most visszagondolva nem sajnálom.

Vagyis röviden mi volt a véleményem a Kettesy iskoláról?

Az egész beszélgetés alatt egy kicsit negatív érzésem volt a hangulatot illetően, pedig azt mondta a tanár, akivel voltam, hogy mosolyogtak.

Belekötöttek a matekba, hogy elégséges, illetve a történelembe – érthető, hogy főképp ezeket pécézték ki, merthogy éretségi tantárgyakról van szó.
Azzal, hogy az összefüggéseket nem értem egyiknél sem, illetve a koncentráció a hibám, igyekeztem ellensúlyozni ezt, ami igaz is volt.

Remélem, hogy felvesznek, és, ha igen, akkor, mert esélyt kaptam arra, hogy tiszta lappal kezdjek, én minden meg fogok tenni azért, hogy a tőlem telhető legnagyobb maximalitással teljesítsek.
Az a két év, amit az elmúlt időben itt töltöttem, és azon voltam, hogy megszerezzem a bizonyítványt, felkészültséget adott arra, hogy egy éretségit is a magaménak tudhassak.
Az Igazgató számomra legalábbis látszólag kételkedett ebben, de, ahogy már írtam, ha esélyt ad, én bizonyítok.